Elterjedés, élõhely: Amur (Ctenopharyngodon idella) Az amur õshazája Kína, de elõfordul Oroszország keleti részén fekvõ melegebb vízû folyóiban, tavaiban. Az 1970-es évek elején Magyarországon a szakemberek kezdtek gondolkodni, hogy kellene egy olyan halfaj aminek fõ táplálékát képzi a vizeinkben olyannyira elszaporodott vízinövényzet, az elsõ példányok 1973-ban érkeztek meg hazánkba. Kedveli a lassú folyású csendesebb szakaszokat, és a mély vizet. Magyarország folyóiban és nagyobb állóvizeiben egyaránt elõfordul (Tisza, Duna, Ráckevei-Duna /innen került ki az országos csúcs 40,05 kg/, Alcsi-Holt Tisza, Fadd-Dombori holtág, Atkai-holtág, Tisza-tó, Hortobágy-Berettyó csatorna, Kiskunsági csatorna, valamint sok intenzív víz. Kedveli a hínáros növénnyel erõsen benõtt vízterületeket.

Testfelépítés: Az amur hengeres testû, felülrõl kissé lapított alakú hal, jellegzetesen torpedóalakú. Kültakarója kissé síkos, nem nyálkás, testét nagy méretû ezüstös színû pikkelyek fedik (a Bajkál-tó környékén élõ amurok színe feketés árnyalatú ezért ott fekete amurnak nevezik). Feje nagy vaskos, szája csúcsba nyíló, szájszéle erõs, izmos. Szeme nagy a fej elülsõ részén helyezkedik el. Úszói palaszürke árnyalatúak, hátúszójának elsõ sugara kemény, a többi lágy úszósugár. Farokúszója erõteljes, középen hasított.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Az ívás május, június hónapban történik, 20 celsius fokos feletti vízhõmérséklett mellett, ívás után az ikra lebeg, és felúszik a felsõbb, melegebb vízrétegbe. Gyakran elõforful, hogy összeívik a ponytfélék családjába tartozó más halfajokkal, így elõfordul, hogy amurhoz hasonló hibridek jönnek létre. A kikelõ ivadék az elsõ idõszakban planktonikus élõlényeket fogyaszt csak késõbb tér át a növények fogyasztására.Növekedése megfelelõ minõségû és mennyiségû táplálék mellet igen gyorsnak mondható, irodalmi adatok szerint 120cm testhosszúságot és akár 50 kg-os testsúlyt is elérhet.

Táplálkozás: Az amur elsõsorban növényi táplálékot fogyaszt, 1973-ban ebbõl az okból kifolyólag telepítették magyarország tavaiba, folyóiba. Étlapján megtalálható, friss növényi hajtások, elõszeretettel fogyasztja a zöldalgát, a nád hajtásait. helytelenül telepítve károkat is okozhat, mivel elszaporodott állomány képes kiírtani egy vízterület teljes vízinövény faunáját

Testi felépítése: Angolna (Anguilla anguilla) Az angolna oldalról illetve felülrõl lapított, alakja nyílszerû, orsó alakú, kígyószerû. A fej felülrõl enyhén lapított, a száj felé elkeskenyedõen kúpos, a nyakrész közvetlenül kapcsolódik a törzshöz. A fej alakja szerint két típust különböztetünk meg: a hegyes fejût, illetve a tompa fejût. Táplálkozásban is különböznek egymástól, a hegyesfejû inkább apróállatevõ, míg a tompafejû ragadozó életmódot folytat. A törzs a koponyától egyenletese kiszélesedõ, hengerszerûen megnyúlt, átmenet nélkül kapcsolódik a farki részhez. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó amely közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött fekszik. A hátúszó és a farokalatti úszó látszólag egybenõtt, de megtalálható a kettõt elválasztó farokúszó. Az angolna úszósugarai lágyak, hiányzik az elsõ kemény úszósugár. A farok a farokvég felé oldalról fokozatosan lapítottá válik, és átmenettel csúcsban végzõdik. A farokúszó külsõ látszatra szimmetrikus, de belsõ váza részaránytalan. Bõre nagyon síkos, nyálkás, testét apró, bõrbe ágyazott pikkelyek fedik. Az angolnát ha hosszabb idõre kivesszük a vízbõl akkor sem pusztul el mivel fejlett a bõrlégzése, ami 1 kg-os halnál 12-13 celsius-fokon 1,5 köbcentiméter levegõt felvételét jelenti. Elsõsorban vándorláskor hasznos számára ez a tulajdonság, hiszen a hosszú útja során szárazföldi akadályokat is le kell küzdenie.

Szaporodás, egyedfejlõdés, növekedés: Az ivarérett angolna az édesvízbõl a tengerbe vándorol ívásra. Sokáig nem tudta senki megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Bertelsen-nek sikerült nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívóhelyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a ráktérítõ és a 60 fok nyugati hosszúság metszéspontjánál a Sargasso-tengerben valószínû. A Sargasso-tenger az Atlanti-óceánnak a Bermuda-szigetek, Azori-szigetek és a Karib-szigetek közötti része. Nevét a vízben nagy tömegben lebegõ Sargassum barna moszatról kapta. A víz sótartalma 36,5 %, óceáni viszonyok között a legnagyobb átlátszóságot itt mérték. A mai napig sem tisztázódott, hogy az angolnák milyen mélységben és milyen módon ívnak. Egyes szakemberek a lárvafogási mélységbõl indulnak ki, tehát 200-500 m mélyen tételezik fel az ívást. A következõ ábra szemlélteti az angolna egyedfejlõdését:

Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyorsnak mondható, azonos korú halak között nagy növekedésbeli különbségek vannak. Általában 40-45 cm-es testhosszúságot érnek el a vándorlásig, ennél nagyobbra ritkán nõ.

Táplálkozás: Az angolna táplálkozását tekintve mindenevõnek mondható, fenéklakó mivolta révén az ott elõforduló táplálékszervezetek alkotják tplálékának nagy részét. Néhányat említve: gyûrûsférgek, puhatestûek, csigák, kagylók, rákok (alsórendû, felsõrendû), rovarok, halak kétéltûek. A táplálékfajták fogyasztását ki lehet vetíteni évszakokra is: alsórendû rákok - márciustól novemberig csökkenõ tendenciával, puhatestûeket - nyár végétõl novemberig, halakat - június július hónapban.

Elterjedés, élõhely: Balin (Aspius aspius) A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erõsebb áramlású részeket, kõruganyok, kõgátak a sodrását, illetve duzzasztómûvek oxigéndús alvizét. Tavakban elsõsorban a nyíltvizen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.

Testfelépítés: Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, bõrét apró pikkelyek fedik. Úszói erõteljesek, nagyok, fõleg a farokúszó amely e vízben a s haladást teszi lehetõvé színük palaszürke. A hátúszója nagy elsõ sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízbõl, mintegy barázdát húzva. Innen lehet tudni, hogy a balin a felszín közelében vadászik. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végzõdik. Mivel fogai nincsenek áldozatát egyetlen szippantással nyeli el, sõt elõfordul, hogy a balin az orrával kiüti a vízbõl a kishalat, s mikor az bódultan visszaesik akkor kapja el. Érzékszervei rendkívül fejlettek, oldalvonala kitûnõen érzékeli a vízben a rezgéseket, szeme nagy szemgyûrûje citromsárga.

Szaporodás: Március-április hónapba ívik, az ívást heves balintánc elõzi meg. Ikráit a part menti növényzetre rakja.

Táplálkozás: Az ikrából kikelt ivadék az elsõ napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, késõbb áttér az alsórendõ rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután fõleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak késõbb tér át a ragadozó életmódra. A kifejlett példányok ragadozó mivoltjuk ellenére szívesen fogyasztják a vízi rovarokat is, fõleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülõ kérészt kapkodják.

Busa

Elterjedés, élõhely:
Fehér busa (Hypophthalmichthys moltrix)
Pettyes busa (Hypophthalmichthys nobilis)
A busát Magyarországra az 1970-es évek elején importálták, azzal a célal hogy a vizeinkben egyre nagyobb mértékben felszaporodott fitoplanktont fogyassza. Eredeti hazája Ázsia keleti része, Kína.
Magyarországon szinte minden álló és folyóvizünkben megtalálhatók állománnyai. A Balatonba és a Velencei tóba is betelepítették, napjainkban nagy gondot jelent a lehalászása, mivel a busák akár a delfinek átugrálnak a hálón. Nagyobb folyóinkban, a Tiszában , Dunában, Körösökben is szép számmal fordul elõ, leggyakrabban erõmûvek alvizén gyûlik össze csoportosan. Többnyire a felszín felsõ harmadában tartózkodik, mivel itt a legtöbb a fito- ill. zooplankton. Gyakran látni amint a nagyobb busák csapatosan egészen közvetlenül a felszín alatt szûrik a vizet.

Compó

Származás, elterjedés, élettér: Compó (Tinca tinca) Elterjedése Európában Nagy Britanniától egészen Oroszországig tehetõ, jelentõs állományai élnek Írország melegebb vizeiben. Egyaránt megél kisebb és nagyobb tavakban, folyókban, mocsarakban lápokban is elõfordul, a kárász mellékhalaként fordul elõ. Oxigénigénye csekély. Kedveli az iszapos aljzatú lassú folyású vízszakaszokat. Dús növényzet között érzi biztonságban magát. Hazánkban a patakokat és a táplálékban szegény tározókat kivéve minden folyó és állóvizünkben megtalálható. Németországben a pontyos tógazdaságokban tenyésztett hal, néhol többre becsülik húsát a pontyénál.

Testfelépítés: Zömök testû vaskos hal, testszíne jellegzetesen palackzöld, oldala ezüstös zöldes, hasa piszkosfehér, de gyakori az egészen aranysárga színû compó is. Úszói lágy sugarúak erõteljesek lekerekítettek. Kültakarója rendkívül síkos nyálkás (régen a nép doktorhalnak nevezte, azzal magyarázva, hogy a beteg halak a compók testéhez dörzsölve magukat gyógyulnak meg), pikkelyei aprók erõsen bõrbenõttek. Érzékszervei közül az ízérzékelése a legkifinomultabb, látása apró szemei miatt gyengébb, szag és ízérzékelését segíti a szájszögletében található 1 pár apró bajússzál.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Ívása május-június hónapban történik, amennyiben az idõjárás kedvezõtlen akár hetekkel is elhúzódhat, ilyenkor általában a beérett ikra gond nélkül felszívódik a hal testében, elenyészõ esetben következik csak be tömeges halpusztulás. Ikráit a felmelegedõ sekély vízben lévõ növényekre rakja. a kikelt lárvák a szikzacskó felszívódásáig a növényszálakon függenek, utánna elindulnak élelemért. Az elsõ idõszakokban mivel igen kicsik, csak planktonikus szervezeteket, illetve algákat fogyasztanak. növekedése táplálékban gazdag vizekben is lassúnak mondható 50 cm-es testhosszúságot és 2,5-3 kg-os testsúlyt érhet el.

Táplálkozás: A compó apróállatevõ, de elõszeretettel fogyasztja a növények zsenge hajtásait és a vízben élõ algákat, moszatféléket. Fogyasztja a férgeket, kagylókat csigákat, kedvenc tápláléka az iszapos részeken elõforduló szúnyoglárva ami természetesen a legjobb csali, ha horgászunk rá.

Elterjedés, élõhely: Csuka (Esox lucius) Európában valamennyi édesvízben megtalálható, Angliától egészen Oroszország keleti részéig. egyaránt megtalálja életfeltételeit a mély, hideg vízû nagyobb tavakban (Írország, svájc, Skandináv országok), mint az alig pár négyzetméteres gyorsan felmelegedõ tavacskákban, kubikgödrökben. Rendkívûl jól alkalmazkodó halfajta. Európán kívül számos rokona él az Egyesült Államokban, Kanadában. Az egyik ilyen csukafajta a muskie, amely nagyobbra nõ meg mint európai rokona, testalkata hasonlít, viszont színezete eltér. Ugyancsak a tengerentúlon él a lánccsuka amely ugyan kisebbre nõ meg mint a muskie, de jobban hasonlít színezetében az európai csukára, láncsszerû mintázat van az oldalán. Folyókban a lassúb folyású részeket kedveli, a kishalrajokat követi, elõszeretettel áll be kõgátak, sarkantyúk , partbiztosító kõrézsûk mellé. Tavakban keresi a vízinövényes részeket, sokszor annyira befészkeli magát a vízinövények közé, hogy csak a feje látszik ki. Nádtisztások mellet, tuskósokban is elõfordul. Stégek, horgászállások árnyékában is szívesen húzza meg magát. Bányatavakban, ahol nem nagyon van növényzet, a meder egyenetlenségei nyújtanak megfelelõ helyet neki. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan elõront zsákmányára, amelyet egyetlen ugrással ragad meg.

Testfelépítése, érzékszervei: Testfelépítése annyira jellegzetes, hogy más halunkkal össze sem lehet téveszteni. teste torpedó alakú, bõre erõsen nyálkás, síkos, pikkelyei aprók erõsen bõrbenõttek. Szinezete oldalán csukaszürke, kissé sárgás árnyalattal, hasa piszkosfehér. Úszói nagyok fejlettek, farokúszója nagyméretû az elrugaszkodásra alkalmas, hátuszója a test utolsó harmadában helyezkedik el a farokalatti úszóval egyvonalban, ezek a vízben való kormányzást segítik. A csuka kezdõsebessége zsákmányoláskor, kb. 30-50 km/h. Páratlan úszóina színe téglavörös. Feje kacsacsõrszerûen megnyúlt, szeme nagy, látása kítûnõ, zsákmányszerzésben ennek az érzékszervének legnagyobb szerepe (adatok szerint fejlett a színlátása). Szája nagy, csontos, benne kb. 600 tûhegyes fog. Az alsó álkapcsán helyezkednek el az úgynevezett kapófogak, amelyek a legnagyobbra nõttek, felsõ álkapcsán az ugyancsak tûhegyes, kefefogazat helyezkedik el. A fogak állandóan pótlódnak, tehát ha egy fogat elveszít a csuka rögtön az álkapocsban nõ helyette egy másik (preparált csukatrófeákon nagyon jól meg lehet figyelni).

Félelmetes csukafogak

Szaporodás, egyedfejlõdés: Az egyik legkorábban ívó halunk, ívása sokszor már a jég alatt is elkezdõdik, ami február március hónapra tehetõ (a horgásszövetség emiatt megváltoztatta a fogásának tilalmi idejét február 15-tel kezdõdõen, mivel sok ikrás csukát fogtak ki ebben az idõszakban). Rendszerint a part menti sekély, felmelegedõ vízben rakja le nagyméretû ikráit, amelyek néhány nap múlva kelnek ki. A csukalárva elsõ napjaiban a szikzacskóból táplálkozik, a szikzacskó felszívódása után, táplálékát zömmel apró rákok képzik. Néhány centis korában tér át az igazi ragadozó életmódra. Növekedése apróhalban gazdag vízterületen gyors, kb. 3. év végére eléri a 40 cm-es tewsthosszúságot. Maximális testsúlya 30 kg lehet, ezt fõleg hideg vízû mély tavakban éri el.

Táplálkozás: Miután áttér a ragadozó életmódra, étlapján nagyszámban halak szerepelnek. Elõszeretettel fogyasztja a sárgásabb tónusú halakat (kárász, compó), valamint az élénk színû halakat pl. vörösszárnyú keszeg. Megfogja a szúrós hátúszójú sügért is. érdemes kipróbálni csaliként az akváriumban tartott aranyhalat, élénkpiros színével felhívja magára a ragadozó figyelmét, s ráront mint a bika a vörös posztóra. A csuka idõsebb korában jelentõs kárt tehet a tógazdasági pontyállonányban. Elõfordul, hogy halakon kívûl elkapja a békát, vízbe pottyant egeret, pockot, nagyobb példányai a vízen úszó madarakat is lehúzhatják. A csukára mint vizeink tigrisére fokozottan jellemzõ a kannibalizmus, ami annyit jelent, hogy az állomány sûrûségébõl adódóan felfalhatják egymást, egy csuka nálánál alig kisebb fajtestvérét is képes elnyelni.

Dombvidéki folyóink egyik legelterjedtebb hala, de jelen van a hegyi vizek alsóbb szakaszain is, olykor kiszorítva minden más halfajt.

Vizeinkben a 20-30 centis példányaival találkozhatunk leggyakrabban, de nem ritkák az 1 kilót meghaladó fogások sem. Mindenevõ faj - ennek köszönhetõen többféle módszerrel horgásszák. Nagy számban találjuk az Olt, Maros, Kis- és Nagy-Küküllõ, Kis- és Nagy-Homoród folyóvizekben, illetve a hegyi tározóinkban.
Legkisebb kifogható mérete 20 centiméter. A törvény tiltja, hogy kisebb példányait csalihalként használjuk fel. Április 15 és június 15 között védi fogási tilalom.

Fenékjáró küllõ(Gobio gobio)
Népi neve: parcs

A dombvidéki folyóvizek egyik, kis számban elõforduló apróhala. Olykor, egyes szakaszokon jól szaporodik, és az úszós

módszerrel horgászókat "ostromolja". Leggyakrabban trágyagilisztával, vagy csontkukaccal keríthetõ horogra. Kedvelt csalihalnak számít a helybéli csukahorgászok körében. Átlagmérete 10-15 cm. Nem védi méretkorlátozás

Elterjedés, élõhely: Fekete sügér (Micropterus salmoides) Észak-Amerikából került magyarországra. Fõként tógazdaságokban, illetve elvétve, kavicsos-homokos természertes vizekben található. Természetes vizeinkben csak elvétve fordul elõ, elszaporítása esetén tavaink fõ horgászhala lehetne. Rendkívüli szemfülessége, gyorsasága miatt a tengerentúlon közkedvelt horgászhal.

Testfelépítés: Teste oldalról lapított, feje és szája nagy méretû. Szájában apró fogak találhatók, a száj felsõ állású és a szeglete túlér a szem hátsó vonalán. Pikkelyei aprók erõsen bõrbenõttek. A hal színe barnászöldes, hosszanti néhol szaggatott sávokkal. Úszói fejlettek, farokúszója erõteljes, a hátúszó elsõ tésze kemény tüskés sugarú, a hátsó lágy. A kifejlett példányok olajzöldek, nagy, merõleges, barnás foltokkal, hasa felé világosodik.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Márciustól-júliusig ívik, természetes körülmények között, a tejes által készített, kavicsos helyen kitúrt fészekbe. Növekedése magyaroszágon nem mondható gyorsnak, maximálisan 2kg-os testsúlyt érhet el.

Táplálkozás: Elsõsorban apróállatevõ, de a halivadékot is ragadozza, étlapján szerepel még, apró emlõsök (egér,pocok), vízi kétéltûek (békák, gõték), férgek, rovarlárvák.

Származás, elterjedés, élettér: Harcsa (Silurus glanis) A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviselõi Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum). Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerénben kapitális példányok élnek).Magyaroszágon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik), valamint nagyobb tavaink Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Fertõ -tó, és holtágaink Fadd-Dombori duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni õket, fõleg a repülõtér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkenek jelentõs harcsaállománnyal. A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésû, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bánytavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között.Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul. Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerzõ körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Elõfordul hogy nappal is mozog a harcsa, fõleg áradáskor nagyobb erõmûvek kavargó oxigéndús vizében, valamint borús eseõs idõben, zivatar, felhõszakadás elõtt fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének.Mindig a mély víz felõl a sekély víz felé rabol. Telepítésérõl megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezõtlenül hat a pontyállományra, eggyes szakértõk viszont azt valják, hogy jelentõsen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemeshalállományban. Egyes tavakban például A Dunántúlon fekvõ Pécsi-tóban olymértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következõ évre szóló területi jegyet kapott. Méretkorlátozást általában célszerûbb a helyi adottságoknak (telepítési sûrûség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfelelõen meghatározni.

Testfelépítése és érzékszervei: Az európai harcsa testi felépítése annyira jellegzetes, hogy csak kevés hallal téveszthetõ össze. Hatalmas, felülrõl kissé lapított feje a testhosszúság körülbelül 20 százalékát teszi ki. Óriásira tátható szájában sûrû éles ún. gerebenfogazat található, amely reszelõre emlékeztet, könyen lehámozhatja az óvatlan horgász kezérõl a bõrt. A törzs keresztmetszete körkörös-ovális, a farok felé ellaposodik. A kicsi hátúszó egy kemény és négy lágy úszósugárból áll, a farok alatti úszó messze hátrahúzódik, de nincs összenõve a farokúszóval.A mellúszók nagyok és kerekded formájúak, egy kemény úszósugárral ( mellúszó szolgál a hacsának úszása közbeni stabilizálásra). A hasúszók hasonló alakúak, de jóval kisebbek, közvetlenül a végbélnyílás elõtt helyezkednek el. A hacsa bõre sima nyálkás, teljesen pikkelytelen. Színe hátoldalon sötétszürke, feketés vagy zöldesszürke, barnás, hasa felé egyre világosodik, piszkosfehér. A testszínt erõsen befolyásolja a vízfenék és a vízviszonyok milyensége. Létezik ún. márványozott, arany sõt albínó változata is. Az európai harcsa jellemzõje a testhosszúság mintegy 10 %-át kitevõ kb. a szemmagasságból kiinduló két bajússzál, az alsó álkapcson ugyancsak található 4 darab vékonyabb és gyengébb bajússzál. (a harcsa táplálkozásában nagy szerepe van a bajúsznak, mivel ízlelõbimbók sokasága található egyetlen bajússzálon). Az ikrások és a tejesek megkülönböztetése nem egyszerû feladat, csak nagyobb tapasztalattal sajátítható el. Használható jellemzõ a nagy ivari szemölcs formája a végbélnyílás környékén (a tejeseknél kicsi és hegyes, az ikrásoknál tompa és ívási idõszak végén piros színû). A harcsa széles szájából a nagy garat elõször a zsákszerû gyomorba vezet, a gyomortartalom vizsgálatok bebizonyították, ellentétben a pontyfélékkel szemben erõsen savas kémhatású. Az elágazó nagy vese a testüreg hátuljában a gerincoszlop alatt helyezkedik el. Az ugyancsak nagyméretû, szabálytalan alakú máj mellett helyezkedik el az ugyancsak hatalmas úszóhólyag, amely hossza eléri a testüreg hosszának 80 5-át. Az úszóhólyag egy nyitott légvezetéken áll kapcsolatban a garattal, amely kapcsoloódik az úgynevezett Weber-féle szervhez, amely a nyomásingadozás érzékelésére szolgál. A harcsa oxigénigénye nem nagy, megegyezik a pontyéval, fejlett a bõrlégzése. Az érzékszervei közül meg kell említeni az íz- szag érzékelését (bajússzálakon, szájszélen, orrnyíláson), nyomás- rezgésérzékelését- és hallószervét (Weber-szerv). Látása gyenge, szeme csak arra alkalmas, hogy megkülönböztesse a világost és a sötétet.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Az európai harcsa nyáron májustól júliusig ívik, kedvezõtlen idõjárás esetén ez az idõszak eltolódhat. Az ívóhelyeket akkor keresik fel a harcsák ha a víz hõmérséklete tartósan elérte 20-22 Celsius-fokot. Az ikra lerakásánál elõnyben részesítik a parmenti dús növényzetû helyeket, különösen kedvelik a vízbedõlt fákat, és gyökereket. Az ívóhelyeket a párok megtisztítják. Az ikrák átmérõje 1,5-2,0 miliméter, méretük a kikelésig jelentõsen növekszik. Kezdetben az ikra ragacsos erõsen tapad a gyökerekhez szilárd csomókba. A fejlõdés során csökken az ikrák ragacsossága, igen érzékenyek ebben a stádiumban, különösen a mechanikai sérülésekre. Ha a vízfenékre ilyenkor lehullanak, akkor elpusztulnak. Az ikrából az ivadék 23-25 Celsius-fokos vízben 2,5-3 nap alatt kel ki. A kis harcsalárvák kezdetben fényérzékenyek. Menekülnek a fénysugár elõl, egészen az elsõ táplálékfelvételi napig (kb. 7-10 nap). A harcsa késõbb is igényli a búvóhelyet. A szaporulat kezdeti veszteségei igen nagyok. A harcsa az elsõ életév végére 15-20, a második év végére 30-40, a harmadik és negyedik évben elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg- os testtömeget. A további testsúlygyarapodás erõsen függ a harcsa életterétõl. Régebbi beszámolók szerint az európai harcsa maximális testhosszúságát 3-5 méterben, maximális súlyát 200-300 kilogrammban adják meg(Kaszpi-tó, Fekete-tenger térsége).

Táplálkozás: A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestûek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák fõleg nyári idõszakban képezi táplálékának jelentõs részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sõt egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót, néha elõfordul, hogy a növendék nemeshalállományban is kárt tesz, ezért nagymértékû szakértelmet igényel a kihelyezése.

Elterjedés, élõhely: Kárász (Carassius carassius) A kárász Európa minden folyó illetve álló édesvizében elõfordul, kivéve a hideg vízû mély tavakat sebes folyású patakokat. Oxigénigénye csekély, így mocsarakban lápokban is elõfordul. Tavakban a gyorsan felmelegedõ partmenti vizekben tanyázik elõszeretettel, nádtisztások szélén, hínarasokban találja meg igazán kedvezõ életfeltételeit. Csak a télvíz idején húzódik a mélyebb vizekbe, a nyugalmi idõszak idején.

Testfelépítés: A kárász magas testû, oldalról kissé lapított hal. Két faja él magyarországon, az ezüstkárász és a széles kárász. A megkülönböztetésük nem okoz nagyobb gondot, mivel a széles kárász magasabb hátú és a faroktájékon egy sötét folt található. Feje kicsi, szája csúcsba nyíló. Testszíne hátoldalon sötétbarna, oldalán az aranysárgától az ezüstszürkéig minden színben elõfordul (aranykárász), hasa piszkosszürke. Pikkelyei aprók, kissé bõrbenõttek. Úszói világosszürkék, hátúszójának elsõ sugara, kemény fogazott, ún. bognártüske.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Ívása május-június hónapban kezdõdik, szakaszosan folyik. A kárászok között kevés a hím ivarú (tejes), így gyakran elõfordul, hogy a pontyfélék családjába tarozó halakkal összeívik, gy létrejöhetnek hibrid egyedek. Növekedése lassú, még táplálékban gazdag vizekben is, sõt ahol az állomány sûrû, csököttek maradnak a halak, nem nõnek meg 10-20 cm-nél nagyobbra.

Táplálkozás: Az ikrából kikelõ lárva az elsõ idõszakban planktonikus szervezeteket fogyaszt, kandicsrákot, vízibolhát, kerekesférget. Késõbb áttér az apró növényi és álllati szervezetek fogyasztására, fiatal növényi hajtásoktó kezdve férgek, csigák, kagylókig minden szerepel étlapján. A pontynak táplálékkonkurense ezért állományának nagymértékû elszaporodása miatt kárt tehet a többi nemeshal állományban, gyérítését ragadozóhal betelepítéssel oldják meg.

Elterjedés, élõhely: Kecsege (Acipenser ruthenus) Európa nagyobb folyóiban elterjedt. Németországban telepített állományai élnek. Magyarországon természetes szaporulata jelentõs. Kedveli a sebesebb folyású homokos szakaszokat, az agyagos márgás vízrészeket. Fenéklakó hal. Magyarországon a 80-as években a nagymértékû vízszennyezések miatt állománya kissé megcsappant, így mesterséges kihelyezéssel próbáltak állománynövelést elérni, a 90-es évek derekán állománya növekedni kezdett. Hazánk legjobb kecsegés vizei, a Tisza, Dráva, Körösök, az utóbbi években a Dunában is megjelent.

Testfelépítés: Jellegzetes külsejû hal. Teste megnyúl hengeres. Orra hosszú, csontos, kissé felfelé hajló. Szája, amely az orr kezdeténél helyezkedik el, csõrszerûen elõreugró, a szája elõtt négy bajússzál található. Teste pikkely nélküli, hosszirányban öt vértsor fedi, egyik a hátélen, a többi kétoldalt helyezkedik el. Bõre nyálkás érdes tapintású, az óvatlan horgász kezét gyakran felsérti. Háta sötétbarna, egyes helyeken egészen olajzöld árnyalatú is lehet, oldalai világosak, hasa piszkosfehér. Úszói szürkés színûek, a mell és a farok alatti úszók vörhenyesek, farokúszója részaránytalanul osztott, tehát a felsõ íve jóval hosszabb az alsónál.

Szaporodás: Május-június hónapokban ívik, mély köves folyómedrekben.

Táplálkozás: Mivel a kecsege fenéklakó hal, szája alsó állású, így táplálékát a fenékrõl szerzi. Megfigyelések alapján sokszor a farkával söpri a szájába a táplálékot, amit elõzõleg a csontos orrával kitúrt az aljzatból. Étlapján megtalálható minden fenéklakó szervezet, csigák kisebb kagylók, rovarlárvák, fõ táplálékát azonban az agyagos aljzatban megtalálható tiszavirág lárvája jelenti, amit lárva és imágó (repülõ rovar) formájában egyaránt fogyaszt.

Dévérkeszeg (Abramis brama)

A dévérkeszeg teste oldalról lapított magas, a fiatalabb példányok világosabbak (pikkelyeik ezüstösek), az öregebbek sárgásbrozosak. Herman Ottó a nagy polihisztor a "keszegjellem legtörzsökösebb alakjaként" jellemezte.Kedveli a lassabb folyású folyókat, nagyobb tavakat, holtágakat (Dunában, Tiszában, Körösökben, állóvizek közül a Balatonban a Velencei-tóban, a Tisza-tóban nagy állományban élnek). Szinttáj is van róla elnevezve az ún. dévér-szinttáj. Ormányszerûen elõrenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat kisebb kagylókat, árvaszúnyoglárvát, amely a legsikeresebb csalija is. Mint szájállása is elárulja élelmét elsõsorban a fenéken keresi, de állóvizekben gyakran található vízközt is, ritkán feljön a felszínre is fõleg a hajnali órákban. Íz- és szagérzékelése fejlett, messzirõl megérzi az etetõanyag szagát, kedveli az édes ízûeket, de fõleg tavasszal eredményesek lehetünk ha a natúr etetõanyaghoz sok sót keverünk. Májusban-júniusban ívik a part menti növényzet sekély részén, sokszor a halak háta is kilátszika vízbõl, ilyenkor prédául szolgálhatnak a nagyobb példányok a vízimadaraknak, víziemlõsöknek. Sok helyütt horgászati tilalmat rendelnek el ebben az idõben, néhol megtiltják a vízparton való tartózkodást. Sõt egy idõben Svédországban még a harangozás is tilos volt a vizek közelében fekvõ templomokban, hogy az ívást ne zavarják.Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyors testhosszúsága elérheti a 40-50 centimétert és testtömege a 4-5 kilogrammot.

Karikakeszeg (Blicca bjoerkna)

Leginkább dévérkeszegre emlékeztet alakja, de ha jobban szemügyre vesszük szembetûnik a különbség, a dévérkeszeggel ellentétben a páros úszóinak töve vöröses, hátvonala a tarkón nyergesen hajlik. A csenes homokos, agyagos fenekû vizeket kedveli, sokszor a dévérkeszeg mellett is elõfordul, az iszapos részeket kerüli. Ívása május-június hónapra tehetõ, íváskor úszóival élénken csapkod, fürdik akárcsak a ponty.

Bagolykeszeg (Abramis sapa)

Nagyobb folyóink és tavaink hala dévérezés közben akadhat horogra. Pikkelyei ezüstösen csillogók, nagyobbak mint a dévérkeszegnek, teste elnyújtottabb. Szájára boruló tompa orra alapján lehet a legkönnyebben megkülönböztetni a többi keszegfélétõl. Táplálékát elsõsorban az aljzatró csipegeti, szájállása utal erre. Ívása tavasszal kezdõdik elhúzódhat a nyár elejéig.

Lapos keszeg (Abramis ballerus)

A dévérkeszegnél laposabb hátú, elnyújtott testû hal, pikkelyei ezüstösen csillogók. Szája középállású ebbõl ítélve a táplálékát a vízközt szerzi meg. Farok alatti úszója feltûnõen hosszú alapú. Tartózkodási helyei nagyobb folyóink mély vize kedveli a kicsit élénkebb folyású szakaszokat, Tiszában elég szép állománya él. Húsa nagyon szálkás, így csak ritkán kerül a halpiacra nagy tömegben. Növekedése lassú maximális mérete 20-30 centiméter és 0,30-050 kilogramm.

Szilvaorrú keszeg (Vimba vimba)

A nevét onnan kapta, mivel orra kékes és gömbölyded akár a szilva, kissé túlnyúlik a szájon. Hengeres testû ezüstös pikkelyû hal, farokalatti úszója rövidebb mint a dévérkeszegé. Nagyobb folyóinkban fõleg a Dunában és a Tiszában él, többnyire a talaj közelében él. Táplálékát így rovarlárvák, csigák, férgek képezik. Ívása május-június hónapra tehetõ, ikráját növényekre bocsátja, egy nõsténytõl akár 50-100 000 ikra is származhat. Növekedése lassúnak mondható leggyakoribb a tenyérnyi méretû példány, maximálisan 25-30 centiméteresre 0,20-0,40 kilogramosra nõ meg. A Vaskapu megépítése elõtt példányai elvándoroltak egészen a tengerig. Húsa nagyon szálkás.

Bodorka (Rutilus rutilus)

Ezüstös testû kissé magas hátú hal, pikkelyei a hátoldalon zöldesfeketék. Úszói vörhenyes színûek, szeme búzaszínú (ezért nevezik búzakeszegnek). Hasvonala göbölyded lekerekített. Igénytelen hal, egyaránt jóérzi magát kisebb folyókban, csatornákban, tavakban, tározókban. Mindenütt nagy mennyiségben megtalálható, az európai vizek legnagyobb számban elõforduló halfaja. Kerüli a hideg, gyors folyású vizeket, inkább a melegebb álló, vagy lassúb folyású részeket kedveli. Homokos kavicsos aljzatú holtágakban keressük, kerüli az iszapos részeket. Nagyobb folyókon a tavaszi áradáskor kihúzódik az árterekre, bejut a holtágakba és bent is marad. Az áradó folyó zavaros vizében elindul a legközelebbi csatornabefolyóig a folyással felfelé.Egyike a hideg vízben, sõt jég alól is fogható halfajainknak. Ívása április elejére tehetõ.Rendkívül szapora, 80-10 000 ikrát is lerak. A víz alatti növényzet között ritkán találjuk meg a bodorkát, inkább a tisztás részeket kedveli. A másodnyarasnál idõsebb bodorka a mély, nyílt vizet kedveli, mély nádasokat, hínarasok meder felõli részét. Táplálkozását tekintve mindenevõ, étlapján egyaránt szerepelnek rovarlárvák, apró rákfélék, növényi hajtások, hínárfélék, zöldmoszatok. Növekedése táplálékban gazda vizekben gyorsnak mondható, az átlagpéldányok 10-20 centiméteresek, ritkábban elõfordulhatnak 1 kilogrammos példányok is.

Vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythropthtalmus)

Teste széles háta kissé magas, kecsesnek mondható. Háta olajzöld. Pikkelyei nagyok, színezete fõleg az idõsebb példányoknál aranyló, pikkelyei nem nyálkásak. Úszói vérvörösek. Szeme narancssárga felsõ része vörös. Szája felsõ állálsú ami a felszíni táplálkozásáról árulkodik. tartózkodási helyei nagyobb folyóöblök, holtágak, mesterséges és természetes tavak (igen szép állománya él a Balatonban és a Velencei-tóban). Csapatosan él, nagy kiterjedésû nádasokban, hínarasokban találja meg kedvezõ életfeltételeit. A compó és a kárász társhala. A felszíntõl kb. 15 centiméterre mozog, a bodorkával ellentétben a vörösszárnyú nem szereti az árnyékot. Természetes táplálékai, vízi növények hajtásai, zöldmoszatok, férgek, rovarlárvák, vízfelszínre hullott rovarok.

Gyakran össze lehet téveszteni egymással a vörösszárnyú keszeget és a bodorkát, ezért egy egyszerû összehasonlítási táblázatot mutatok be.

	Bodorka	Vörösszárnyú keszeg
Szájnyílás:	vízszintes	felfelé álló
Hát-, hasúszó	egyvonalban	a hasi elõbb
Alsó úszó	búzaszínû	vérpiros
Hasél	gömbölyded	éles
A szem színe	búzaszínû	sárga

Jászkeszeg (Leociscus idus)

Kissé magas hátú, oldalról lapított, testalkata miatt a vaskosabb pontyfélékhez tartozik. Szája középállású, csúcsba nyíló. Háta szürkésfekete, zöldessárga csillogással, oldala aranysárga. Szemgyûrûje citromsárga. Hátúszója palaszürke, a többi úszója pirosas színbe játszó.Folyó és nagyobb állóvízünken egyaránt megtalálható. Fõleg a fenék közelében tartózkodik de szívesen feljön a felszín közelébe a vízre hullott rovarokra vadászni. Elterjedési területe Európa középsõ, illetve keleti felére tehetõ, elõfordul Ororszországban és Skandinávia déli vizeiben. Többnyire csoportos, folyóvízi hal, de elõfordul élõhelyével összekötött holtágakban is. A vízszennyezést jól tûri, ezért fordul elõ nagy számban a Dunában Budapest alatt. Növekedését a Dunán vizsgálták, miszerint az 1. évben 6-8 cm-es, a 2. évben 10-20 cm-es, az 5. életév végére elérheti a 26-35 cm-t és a 350-900 g testtömeget. Táplálékban gazdag vizekben növekedése értelemszerûen gyorsabb. Táplálkozását tekintve a jász mindenevõnek mondható. Fogyasztja a vízinövények hajtásait, az aljzatról az algalepedéket, planktonikus élõlényeket, férgeket, rovarlárvákat, felszínre hulló bogarakat, fõleg nagyobb példányai a halivadékot is ragadozza. Ivarérettségét élete 3-5. évében éri el, ívóhelyét csoportosan keresi fel áprilistól júniusig, kb. 60-150 000 ikrát rak le. Az ikra erõsen tapadó, fenékre vízinövényekre ragad. Az embrió 10-20 nap alatt kel ki, de ez kedvezõtlen idõjárási viszonyok miatt elhúzódhat.

Paduc (Chondrostoma nasus)

Teste nyújtott izmos, kissé hengerded alakú. Törzse nyúlánk, vaskos, hátvonala kissé domború. Színezete a hátoldalon sötétzöld-barnászöld, oldalai fokozatosan világosodnak, pikkelyei ezüstösen csillogók. Hátúszója kékesszürkés, a többi úszója vöröses árnyalatú, farokúszója szürke szegélyû. Szája jellegzetesen alsó állású. Mindkét ajka erõs, porcos felépítésû, egyenes vonalú (ezért hívják népiesen vésettajkú paducnak). Szájmérete testméretéhez igen kicsi. Orra kékesszederjes árnyalatú, ajkai rózsaszínûek. Látása, szaglása fejlett. Leginkább a gyors folyású kavicsos, homokos medrõ nem túl mély vízrészeket kedveli. Tavasszal csapatokba verõdve tartózkodik a kõrézsûkök, sóderzátonyok lankásabb esésein. Nyár végén, õsz elején a sebes és a lassú folyás határán lehet megtalálni, míg õsz végén és télen behúzódik a folyó mélyebb részeire. A paduc egyaránt elfogyasztja az apró állati eredetû táplálékot, valamint a köveken megtelepedett algabevonatot, amit oldalra fordulva csipkedi le. Télen is táplálkozik. Április végén májusban nagy csapatokba gyûlve ívik, rendszerint kisebb mellékfolyókba húzódik fel.

Küsz (Alburnus alburnus)

Nyújtott testû hal, úszói erõteljesek, háta sötét olajzöld, oladala ezüstösen csillogó. Pikkelyei nagyok és ezüstös csillogásúak, guanidint tartalmaznak, amit régebben a körömlakk gyártásnál használtak alapanyagként. szája felsõállású. Szemgyûrûje hamvassárga színû. Majdnem minden folyó és állóvizünkben megtalálható, szeret a nyílt vízen a felszín közelében tartózkodni, különösen kedveli az oxigéndús zuhogók alatti vizeket. Táplálkozását tekintve mindenevõ, hiszen egyaránt fogyaszt növényi és állati eredetû táplálékot. Szívesen legeli a kövekre tapadt algabevonatot. Május június hónapban ívik, rendszerint a partmenti növényzetre, a Balatonon sokszor a fürdõzõk között csapkodva rakják le ikráikat a partmenti köveken megtapadt algabevonatra. Igen gyakran elõfordul, hogy egy nagyobb vihar után ikrák százezrei pusztulnak el, a kövekrõl a partra sodródva. Növekedése lassú, kifejlett példányok testhosszúsága elérheti a 15-20 cm-t. Sokhelyen szívesen fogyasztják kemény húsát, fõleg ruszlit készítenek belõle.

Elterjedés, élõhely: Márna (Barbus barbus) A márna Európa számos édesvizében õshonos, számos példánya él még Ázsiában illetve a Távol-Keleten. Európában több faja is él, pl.az ibériai márna (Barbus Comiza), amely Spanyolországban Madridtól nyugatra, a Tajo vízgyûjtõ területén él. Testsúlya nemritkán meghaladja a 10 kilogrammot.Tengerben is élnek a márna nemzetség képviselõi mint a Tengeri márna (Mullus barbatus). Díszhalként sokan tartják a díszmárnák számos faját, például: Szumátrai díszmárna, Rózsás díszmárna, Farkszalagos díszmárna.Ezek a fajok kizárólag Délkelet-Ázsiában élnek. Magyarországon két faj õshonos a Petényi márna (Barbus meridionali petényi) és a Márna (Barbus barbus). A Petényi márna tiszta vízû patakokban él, nevét Petényi János Salamonról kapta. A márnától igen könnyû megkülönböztetni, mert a farok alatti úszója eléri a farokúszó vonalát.TILOS KIFOGNI, VÉDETT ! A Márna sebes folyású mélyebb vizekben az aljzat közelében él, a homokos kavicsos aljzatot kedveli. Legjobb márnás vizeink a nagyobb folyó Tisza, Duna, Körösök, kitûnõ márnás víz a Dráva és a Rába folyó.

Testfelépítése, érzékszervei: Nyúlánk hengerded testû jellegzetesen torpedó alakú. Feje szintén nyúlánk, lapos, alsó állású szájjal. Orra hosszan elõrenyúló, két pár bajússzállal, melybõl egy pár közvetlenü a szájszegleténél helyezkedik el. a bajússzálakon rentgeteg ízlelõbimbó a kifinomult ízérzékelést segítik elõ. Háta olajzöldes árnyalatú, szürke árnyalatokkal tarkítva. Testét apró pikkelyek sûrûn befedik. Úszói vörhenyesek, kivéve a farok- és hátúszókat amelyek palaszürkék.Hátúszójának elsõ sugara kemény ún. bognártüske a többi úszósugár lágy (néhol a márnát a bognártüskéjénél fogva fel szokták kantározni).

Szaporodás, egyedfejlõdés: Ívása május-június hónapban zajlik. Rendszerint oxigéndús, köves aljzatú helyeken. Menyhal (Lota lota) A menyhal ritka vendég a székelyföldi halfogók horgain. Leginkább a Maros, Olt és Kis-Küküllõ folyók felsõ szakaszain találkozhatunk vele. Méretkorlátozás nem védi, de 20 cm alatti példányait becsületbeli kötelességünk visszaengedni. Sajnos ivási idõszakra vonatkozó tilalom sem védi.

Ez a kellemetlen vendég szerencsére igen ritka vizeinkben - csak egyes halgazdaságokban, és holtágakban találjuk ritka állományát.

Paduc (Chondrostoma nasus)

Dombvidéki folyóink legnépszerűbb horgászhala - valószínűleg népes csapatai, és nagyobb átlagmérete miatt.

Horgásztársadalmunk kevésbé igényes rétege egész élete során örömét leli ennek az egyetlen halnak a fogásában. A paduc főleg települések környékén fordul elő, ahol nem veti meg a vízbe kerülő háztartási szemetet sem. Ha megtaláltuk a csapatot, etetéssel jól helyben tartható, és főként úszós módszerrel zsákmányolható. Átlagmérete 30-40 cm, de olykor 1,5 kilós egyedek is horogra kerülnek. Legkisebb kifogható mérete: 20 cm. Április 15 és június 15 között védi horgászati tilalom.

Származás, elterjedés, élettér: Ponty (Cyprinus carpio) A ponty származását tekinve heves viták dúlnak.Thienemann nézetei szerint Kína, Japán, Közép- és Kis Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik a ponty eredeti hazáját.Európai elterjedésérõl semmit sem lehet bizonyossággal állítani. A görögök és a rómaiak már ismerték és tavakban tenyésztették, felismerve értékes húsát. A középkorban szerzetesek nevelték, nagyra becsült böjti étel volt.Honos Spanyolország, Franciaország (a világrekord 37 kg-os példány is innen származik), Olaszország, Portugália, Svájc, Hollandia, Bulgária, Oroszország, Törökország, Románia, Magyarország számos vizében. Európa majdnem minden édesvizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Nem található viszont Finnországban, Skandinávia északi részén és Kelet-Szibériában. Gazdag állomány él viszont a Fekete- tengerben, Kaszpi-tengerben, Aral-tóban.Jó fogási eredménnyel kecsegtet a Duna-delta, Magyarországon a Balaton, a Tisza, Körösök, Dráva, Száva. A ponty édesvízi hal, brakkvízben (kevert víz) is elõfordul, de csak az alacsony sótartalmat viseli el. Fokozottan érvényes ez az ivadékra, amely 7 ezreléket maghaladó sótartalom esetén elpusztul, az idõsebb példányok legfeljebb 12 ezrelékes sótartalmat képesek elviselni.Steffens feljegyzése szerint a Salton-tóban (Dél-Kalifornia) a ponyt 18,6 ezrelékes sótartalom mellett is megél. A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívóhelyet is. A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a pnty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Oxigénszükséglete nõ a víz hõmérséklet emelkedésével, mivel ilyenkor többet mozog, illetve több táplálékot vesz fel. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegõfelvételhez folyamodik, a vízfelszínen levegõt szippant (pipál), sõt egyes esetekben bõrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Ideális esetben, vagyis 18-20 fokos vízhõmérsékletnél és kedvezõ ívóhelyek meglétekor az ivarérett halak májusban és júniusban ívnak, bár az ívás elhúzódhat július közepéig is (kedvezõtlen vízhõmérséklet). Az ívás természetes vizekben szakaszos, vagyis akár napokig, vagy hetekig is eltarthat.Hidegfront betörés hatására az ívási folyamat megszakad, az ikrásokban képzõdött ikra visszafejlõdik, és a hal szervezetében komolyabb károsodás nélkül felszívódik. Egyes számítások szerint a ponty kedvezõ esetekben testsúlykilógrammonkét 100 000-200 000 ikrát rak, egyes igen súlyos nõstények több mint 1 millió ikrát képesek kibocsátani. A megtermékenyített peték a fenékre süllyednek. Üvegtiszták és enyhén sárgás színûek, átmérõjök 1,5 és 2 miliméter között mozog. A lárvák a vízhõmérséklettõl függõen 38 nap múlva bújna ki az ikraburokból, 4-5,5 miliméter hosszúak, a has alatt világossárga szikzacskó található, mely biztosítja elsõ nyolc napi élelmüket.A lárvák még úszni nem tudnak fejjel elõre lesüllyednek a fenékre, itt ragasztómirigyükkel megtapadnak a fenéken. Egy nap után úszni kezdenek elsõ úszásuk folyamán a vízfelszínre igyekeznek, hogy levegõt szippantva megtöltsék úszóhólyagjukat.Gyakran több napig is eltart míg feltöltik az úszóhólyagot levegõvel.

Táplálkozás: A pontyivadék az elsõ idõben apró állati és növényi szervezetekbõl él. Kerekesférget, vízibolhát, kandicsrákot, víziászkát, kérészeket, és mindenféle lárvát fogyaszt, különösen kedveli az iszapos részeken meghúzódó árvaszúnyoglárvát. A ponty növényi táplálékot is felvesz, elsõsorban algákat, de fogyasztja a friss növényi hajtásokat is. Nevezhetjük a pontyot mindenevõnek. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettõl még nem ragadozó. Étlapján megtalálható mindenféle féreg, csiga, kagyló, pióca, szitakötõlárva, tehát minden ami az iszapban rejtõzködik. A táplálékot a ponty a harmonikaszerûen elõrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Gyomra nincs, a táplálék közvetlenül a hosszú béltraktusba kerül. A táplálékfelvétel igen intenzív 20 Celsius-fok feletti hõmérsékletû vízben, viszont még az 5